Válság

Azok a macskakövek, hogy vágytam én,s másnak jelentéktelen kockák kifeszítve.S a közök, a rések másképp hatnak, s a szavak melyek rég dőltek tollamból most csak csekély de reményteli próbálkozások egy valós s elképzelt szeszélyes valóság leírására. De mi ez a válság? Elmében megbúvó gondolatok nem vágyják a papír illatát, s némaságuk üvegfal, s csak egy kis rés, hasadás vagy épp szemnek láthatatlan bágyadt repedés, az kellene, s újra dőlhetnének a sorok. Boldog lennék? Vagy mi ez a gát? Letörném, mert túl sok ez idebenn, én vágynám eladni tollnak s papírnak.

prózahangú versecske

Szeretlek

Most valami üvölteni készülő csöndben
érzem lappangó feszültséged,
s kimondatlan mézédes szavak szakadnak
be nem remegett hangszálaidon.
Azok ott csak a fejben, pár néma mosollyal
nyugtázzák létezésük a ki nem mondott
szégyenlős érzéseknek.
S mind hiánytalan, szemtükörben önmutogató
hátra nem hőkölt parányi szikrák,
egy csendben megbúvó tűznek
lázas szemérmei.

Sor

ez az, ami már képzelve is átjárja testem
ez az, amit már oly sokszor másoktól lestem
lépdelve vagy áttörve mindenféleképp érzem
ez amit, már oly' sokszor elképzelt minden részem

nem kívánok mást, csak lennél itt
nem kérek én mást, csak hallhatnád,
amit kimondatlan gondol elmém
azt a sort, amit te írtál tudattalan belém

rímtelen esztelen

Írnék pár sort, ha volna rím, de nem találok. Elszállt, mint ahogy az eszem, melyet egykor magaménak tudtam, orvul kisajátították. De nem haragszom, nem vagyok mérges, nincs bennem düh, sem megbánás, s hogy szemrehányást tegyek, nem érzek készetetést. Boldog vagyok így ész nélkül, könnyedén, tudattalan suhanok. Magasabb, szebb hatalom uralkodik itt: a szívben. :)

nincs cím

Ezúttal a füstöt nem úgy inhaláltam mint a megszokott monotonitás öldöklő belső hangzavarában, nem láttam minden kis felhőt formáló alakjában a szomorúságom. Máshogy jött az a füst, szélesebb volt a fátyla, ahogy a szám is más alakot formált, mint az önvallomásaim képeiben szokott. Most egy felfelé ívelő félkörívet írt le. Mosolyogtam. Őszintén és boldogan.
Egy meleg tengerben úszom, a hajamat össze-vissza lobogtatja a víz, kavicsokat keresgélek, mindenfelé tisztaság vesz körül. Minden olyan csendes és nyugodt, nem kapkodok levegőért sem, mintha a környezet, melyben épp vagyok, alkalmazkodott volna hozzám, vagy az elmém szült egy időtlen valóságot, melyben nem hatnak rám semmiféle környezeti tényezők. Csak lebegek időtlen. Nem tudom meddig tart, de nem is érdekel. Most a legszebb tenger barna színű.

moments

Minden olyan bonyolult, s minden olyan egyszerű. Minden annyira egyértelmű, s mégis olyan titokzatos. Minden eloltott cigarettában létezik egy félmosoly, hiába, hogy minden pillanatban közelebb kerülünk a halálhoz, s ezt mindannyian tudjuk. Hiába, hogy minden pillanatot elkísér a tudat, hogy másodpercről másodpercre megszűnik valami, de azzal együtt születik valami új. A képek a fejben, a gondolatok az elmében, a nem sejtett folyamatok tudat alatt mind múlandók, s változnak oly eszeveszett gyorsasággal, mint egy lepke szárnycsapásai. De az idő múlásának érzékelését magunk választjuk, s a pillanat megélése lehet oly’ intenzív, lehet annyira élénk, hogy az által örökké tart, mert megőrizzük az emlékeinkben. Ezek a mi kis kincseink, az örökre megőrzött pillanatok, melyek a legszebbek voltak. A szívcsücsökből kiölhetetlen kis érzések, azok a boldog mosolyok melyek majd, mint egy film játszódnak életünk utolsó pillanataiban. A jelenben élek, de tartogatok kapaszkodókat a jövőnek.

Fekvőhely

Üres tér, a füstölgő cigaretta. A széttépkedett papírt felkapja néha egy-egy lángnyelv, amely halálos komolysággal csap vörössé. Csak én vagyok itt és ez a fehér szoba. A végtagjaim ernyedtek, a tenyerem a plafon felé néz. A sikolyom egyre gyorsabban sokszorozódik meg, s a visszhangokat már képtelen megszámolni az emberi értelem. A füst kacérságában választ engem társnak, s én magányomban kénytelen vagyok elfogadni őt… a dohos szagnak nevezett erjedésekben fuldoklom, még a füst sem bírja megfojtani ezt a bűzt, s hiába próbálom szüntelen űzni, mindig visszatér, s átjár, mint egy kelletlen szerető, egy nyűg a vállon, egy terhes kő a szívnek nevezett dobogó szerven, amelybe vér pumpálódik naponta meglehetősen sokszor. Gyermekded mosollyal nyugtázom a falakból feltörekvő szennyet, s úgy olvadok én is a körülvevő világba, abba a kegyetlen fiktív valóságba, amely hazug félmosolyt szül az arcon. A gondolat fogantatásánál nem voltunk ott, se ő, se te, se én, de mint okoskodó szerencsétlen halandó biztos tudásbirtoklást vélek, amikor eleresztem azt a felüleletes, tanult gesztust.
A cigim elégett, a füst elszállt, egyedül maradtam a bűz társaságában. Az orr hamar felejt, gyorsan megszokja a kellemetlen szagokat is, mint ahogy az ember is elfelejti eszméit, erkölcseit, a boldogság iránti vágyat. Alkalmazkodunk, mint a kutyák, az új fekvőhelyhez.

Újra lenn

Világom, mi volt, s jött hirtelen a semmiből, mézízű megváltással, most összeomlott. A hatalmas kegyből fogant boldogságom mozaikjai igazi pompájukban tartottak össze, s hirtelen tél lett, elszaladt a vakító fény, mely élénk színeket kölcsönzött a kockáknak.
Nem volt oka a jóízű örömnek, mely édes pillanatokat adott, de hálás voltam minden percért, mit a közelmúlttól kaptam. S most sötét felhők ködösítik egem, rideg színek, jéghideg verejték, s az a szörnyű, ordító kétségbeesés honol, melyet a semmi szült, s adott vissza.
Egyedül vagyok, még ha száz szem tekint is rám, szeretni kellene, de néha nem tudok. Megfojt az öldöklő érzés, mérgek keringenek ereimben. Nem halljátok meg kiáltásom. Ha a cigifüstöt szándék nélkül az arcodba fújom, bocsásd meg, ez volt az utolsó fuldokló lélegzetem, s a küzdelem magamat megtartani, s kapni még egy csöppnyi fennséges emlékképet a felcsillantott boldogságból.

Sok vagy kevés

Hallom a szavad, s halljátok szavam, nem értitek szemem, s nem értitek magányom. Terhes a gondolatom, terhes a párája bőrömnek. Elmenekülnék most messzire, minden gond úgy vonz, s várok a felém nyúló kezekre. S most ülök itt bénán, füstölgő cigarettámból dől az életem. Fáradt pillám lehunyom, s mint ahogy mindig, valahogy túlélem…

Szeretettartály

Kicsit kiürült a szeretettartájom. Egy dolog van, ami még tartja bennem a lelket, de mikor ő nincs mellettem, kicsit szürkébb a táj, mint valójában, az ízek sem olyan erőteljesek, az érzékek sem olyan élénkek. Kicsit kevés az inger, és sok a curier new-val írt szöveg, majd a számonkérés. Túl sok a felhő az egemen, és nehezen viselem. Mindent megbecsülök, ami örömmel tölthet el, és elraktározom, hogy maradjon élni máskorra is... Kell nekem minden pillanatban, éreznem kell minden porcikámban, s ha lelki szemeim előtt látom a mosolyát, az mindig nyugalommal és biztonsággal tölt el, s olykor imádkozom, hogy minél tovább tartson ez a látomás...
"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon. Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen. Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!" /Juhász Gyula/

It is a beggining of a beautiful connection... :)

Egy gyertyafényképben ér a gondolat, mikor elmém a tegnapot idézi, s oly gyakran idézi, szinte tudattalan. Arra a tükörre is szívesen gondolok, ami azon a szivárványhártyán ücsörgött, s oly vakítón hasított idebenn, hogy az érzékeim által tapasztalt valóság átértékelődött. Lángot adtál a gyertyának, s lángot a lelkemnek, melengetőt, s ha szívemhez is elérsz egyszer, én is meggyújtom a gyertyád. Szerettem a pillanatot mikor a csönd volt az értelem, s feljebbvaló hatalmával uralkodott rajtunk a maga gyönyörében.