Világom, mi volt, s jött hirtelen a semmiből, mézízű megváltással, most összeomlott. A hatalmas kegyből fogant boldogságom mozaikjai igazi pompájukban tartottak össze, s hirtelen tél lett, elszaladt a vakító fény, mely élénk színeket kölcsönzött a kockáknak.
Nem volt oka a jóízű örömnek, mely édes pillanatokat adott, de hálás voltam minden percért, mit a közelmúlttól kaptam. S most sötét felhők ködösítik egem, rideg színek, jéghideg verejték, s az a szörnyű, ordító kétségbeesés honol, melyet a semmi szült, s adott vissza.
Egyedül vagyok, még ha száz szem tekint is rám, szeretni kellene, de néha nem tudok. Megfojt az öldöklő érzés, mérgek keringenek ereimben. Nem halljátok meg kiáltásom. Ha a cigifüstöt szándék nélkül az arcodba fújom, bocsásd meg, ez volt az utolsó fuldokló lélegzetem, s a küzdelem magamat megtartani, s kapni még egy csöppnyi fennséges emlékképet a felcsillantott boldogságból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése