Üres tér, a füstölgő cigaretta. A széttépkedett papírt felkapja néha egy-egy lángnyelv, amely halálos komolysággal csap vörössé. Csak én vagyok itt és ez a fehér szoba. A végtagjaim ernyedtek, a tenyerem a plafon felé néz. A sikolyom egyre gyorsabban sokszorozódik meg, s a visszhangokat már képtelen megszámolni az emberi értelem. A füst kacérságában választ engem társnak, s én magányomban kénytelen vagyok elfogadni őt… a dohos szagnak nevezett erjedésekben fuldoklom, még a füst sem bírja megfojtani ezt a bűzt, s hiába próbálom szüntelen űzni, mindig visszatér, s átjár, mint egy kelletlen szerető, egy nyűg a vállon, egy terhes kő a szívnek nevezett dobogó szerven, amelybe vér pumpálódik naponta meglehetősen sokszor. Gyermekded mosollyal nyugtázom a falakból feltörekvő szennyet, s úgy olvadok én is a körülvevő világba, abba a kegyetlen fiktív valóságba, amely hazug félmosolyt szül az arcon. A gondolat fogantatásánál nem voltunk ott, se ő, se te, se én, de mint okoskodó szerencsétlen halandó biztos tudásbirtoklást vélek, amikor eleresztem azt a felüleletes, tanult gesztust.
A cigim elégett, a füst elszállt, egyedül maradtam a bűz társaságában. Az orr hamar felejt, gyorsan megszokja a kellemetlen szagokat is, mint ahogy az ember is elfelejti eszméit, erkölcseit, a boldogság iránti vágyat. Alkalmazkodunk, mint a kutyák, az új fekvőhelyhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése