Ezúttal a füstöt nem úgy inhaláltam mint a megszokott monotonitás öldöklő belső hangzavarában, nem láttam minden kis felhőt formáló alakjában a szomorúságom. Máshogy jött az a füst, szélesebb volt a fátyla, ahogy a szám is más alakot formált, mint az önvallomásaim képeiben szokott. Most egy felfelé ívelő félkörívet írt le. Mosolyogtam. Őszintén és boldogan.
Egy meleg tengerben úszom, a hajamat össze-vissza lobogtatja a víz, kavicsokat keresgélek, mindenfelé tisztaság vesz körül. Minden olyan csendes és nyugodt, nem kapkodok levegőért sem, mintha a környezet, melyben épp vagyok, alkalmazkodott volna hozzám, vagy az elmém szült egy időtlen valóságot, melyben nem hatnak rám semmiféle környezeti tényezők. Csak lebegek időtlen. Nem tudom meddig tart, de nem is érdekel. Most a legszebb tenger barna színű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése