Alszom a téren, egy padon. S úgy teszek, hogy ez egy álom. Nem látok senkit. Táskámból előhúzom a szenet, papírt képzelek ölembe, s idebenn lerajzolom minden álmom, s imádkozom, hogy a valóság egy darabja se karcolja a fehér ingres-t.
Finom árnyalatokat viszek fel, erőteljes formákat, kerekded alakokat, homályba vesző arcokat kihasználva az eszközöm nyújtotta szélsőségeket. A kezem is fekete már, bepiszkolt a szenny, az arcomról a patak tükrében is integet a piszkos szénceruza nyoma.
Gondolok a fiókra, a csorduló levélhalomra, beleng egy érzés, pántom csúszik le a kabát alatt...
Megyek tovább... Az üres Dobó térről egy népszerű kávézóba tévedek. Kérek egy árkádiát, szemem könyörög a szőke pultos lánynak, a dohányfüstös részlegért. Bebocsátást nyerek, zörög a lépcső. Kiválasztom a sarkot, férfiak körülöttem. Pár ima némi ihletért, a füzet csörög a kezem alatt. Tisztán hallok egy kellemeskedő és már-már undorítóan sznob férfi dialógust, egy erőltetett, de nyilvánvalóan felém intézett "kristálytiszta patak, csodás lágy esésű folyó" megjegyzést. Odanézek, s ezúttal ő könyörög nekem, hátradőlve cigarettájába szív mélyen, szemét enyhén összehúzza, kellemesen hunyorít, hogy jól láthassa azt a tekintetet, amit nagyon jól tudja ő is, hogy nem fogok megismételni.
Küldtem egy kacér mosolyt, majd újra a papír volt társam, ezúttal a sorokkal háltam. Zavart a közeg, nem hagyta el tollam egy érdemleges betű sem. A férfiak elhagyták helyüket, egy utolsó mosolyt kaptam... s erőteljesen, győztes hadvezérként lépdelt le a földszintre. Pár perccel később, kudarcott vallott szabadságharcosként a papír és toll harcában kullogtam le én is. Az árkádiámat kifizette... két mosolyért...
http://www.youtube.com/watch?v=XFMMFCRSVlU
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése