Mámor

Csípőket ráztunk ide-oda. Megint a pincében voltam. Hajnali négykor még ment a fiatal alkoholista-jelöltek hamupipőke tánca a 21 század üvegcipellőit kerülgetve. Én belerúgtam egybe, tiltakozásul a rendszer ellen. Valami divatos, Amerikából csent elnevezésű zenei műfaj muzsikája lüktetett a hangszórók résein át. A végtagok ide oda rángtak, melyeket neonok váltottak zöldre. A tudatokat erjedt gyümölcsös nedük szippantották a lehető legmélyebb pontra, vagy néhány kender származék által menekültek egy másik valóságba. Egy ismeretlen karját éreztem heves lélekerőszakkal pihenni a vállamon. Táncoltatni kívánta az érzékeimet mindenféle szugeráló gesztussal, kidülledt pupillákkal, válaszul a mandula alakúvá zsugorodott szemeimre, s az amögött megbúvó érdektelenségre. Ellöktem, ahogy az este minden mozzanatát magamtól, ahogy én is ritmusra tekeredtem, ahogy a bennsőm üres volt mindenféle érzelemtől, s hagytam én is a tudatomat legyőzni... A fáradtság csak egyre mozgatott, kényszeresen dobáltam tagjaim, s éreztem, minden pillanatot megragadok, amikor menekülhetek a valóságnak nevezett matériától...

http://www.youtube.com/watch?v=NNojdoI_D_M

Nowadays

Automatizmus

Nehéz ez. Fáj a valóság, s annak minden darabja, ahogy leszalad néhány csepp vér az erekben, ahogy a tüdő megtelik levegővel, az élet napi rutinja, a biológiai automatizmus...
S mivel nem célom megfelelni sem itt, sem máshol, megtehetem, hogy mindezt leírjam.

Van olyan, hogy szeretet, s van olyan is, hogy vonzalom, vannak hétköznapi érzelmek, ingerek. Mind kis sárga tapadós címkék, amik még arra emlékeztetnek, hogy élek...

Csak egy szösszenet: http://www.youtube.com/watch?v=WNePKOcfndw

Ösztön

8. Ösztön 2009-11-04 21:15


A testek gondtalan játéka a lélekkel, hajszolva némi redukciót közeledtek a mélypont felé. Tudattalan volt a berögzött szándék, az automatizmus csókja a halálvággyal. A lélek aktusa a kaszással ott a sarkokban s majd az ágyakban. Átéltem a tudatosság megbúvását, a hangok nélküli vegetálást, az a másvilágot, amelyet áthatott az alkohol lassú érvényesülése odabenn. Éreztem a haláltusát az érzékeimmel nem magyarázható undort, csak magamat szerettem, a magányommal háltam.
Lélek nélküli tagfacsarások, nyelvaktusok, mind időpocsékolás, önmérgezés... S te, aki itt tartasz a karodban, csak az ösztönöd vagy, a minden érzékeléstől távoli primitív valóságod vagy. De kevés ez, hogy elbírj, megtarts, szóra bírd bennem akár az én ösztöneim...

http://www.youtube.com/watch?v=LgbEYSbyepM

Utazás idebenn

A szemem zárom... A szemöldököm felfogja a lecsorgó jeges verejtéket.
Eltöltött a borzalom, párviadalt vívok az öngyilkos gondolattal, amely
hozzád húz, s nem a dohos pincébe. Pedig te nem is létezel, csak az
önmegváltó hitem, amely szül téged idebenn. Ők még mindig ott
vonaglanak, nekik nincs szülöttük, a magányt megoldották a lélek
vértusájával, s értük szól a harangom.
A szemem nyitom... most azokat a pupillákat fürkészem, amik ahhoz a kezekhez tartoznak, amik még mindig szorosan ölelik a derekam. Ezzel az utazás véget ért, a
pupilláim összeszűkültek a fényes valóságtól válaszul a belső
sikolyokra. Nem akarok itt lenni, ezekben a kezekben...
S mégis újra itt vagyok, a dohányfüstös levegőt szívom, látom a pultot, a deres
üvegeket, a táncoló kislányokat a gyermekded férfiakkal, akik még
hiszik, hogy így megválthatják önmagukat...

http://www.youtube.com/watch?v=fjDojEOiMcE

Félhomály

Nem kell pár átáztatott állati ösztön, sem kívánat, vágy... Nem kielégítő néhány elcsépelt szerelmes szó, mely kiégett. Nem kell lepedőt csavarni, sem könnytől a napon szárítani. Nem kell tartozni a halálvégű sablonhoz, tudva úgyis mi lesz a vége. Hinni kár, feledni érdemes.

Most egyedül ébredek. Kávét szopogatok, a dohány iránti vágyam végre kielégül... minden a napi rutin szerint halad, vágyok némi tudatmódosításra, minden olyan egyszerű és unalmas. Mappát a hónom alá, lefestem amit elém raknak.
Este már végre kiszakadok. Itt vagyok velük. Nem tudok neveket, nem hallok hangokat, mindenki olyan kegyetlenül egyforma, minden csepp alkohol olyan kegyetlenül hasonló, nem is teszek különbséget. A szememet dicsérik, kordinálatlan mozdulattal a derekamat fogják, a kezemért nyúlnak, s utána felbuknak a lépcsőn... Minden dohos és dohányszagú... Lányok vonaglanak minden sarokban, kislánnyá vált férfiak karolják őket, néhány csókért vonaglanak, s a testek feszülnek sorra, néhány erotikát színlelt vigyort küldenek a közönségnek, tudják mi lesz estéjük végkifejlete... most boldogok, pedig tudják kicsit megölik magukat. De ha az élet vége a halál, mindegy az idő.
Görbe vagyok, szemem csukva, nem akarok többet látni...

http://www.youtube.com/watch?v=RiV_ue-PbL4

Árkádia, Terek, Ingres

Alszom a téren, egy padon. S úgy teszek, hogy ez egy álom. Nem látok senkit. Táskámból előhúzom a szenet, papírt képzelek ölembe, s idebenn lerajzolom minden álmom, s imádkozom, hogy a valóság egy darabja se karcolja a fehér ingres-t.
Finom árnyalatokat viszek fel, erőteljes formákat, kerekded alakokat, homályba vesző arcokat kihasználva az eszközöm nyújtotta szélsőségeket. A kezem is fekete már, bepiszkolt a szenny, az arcomról a patak tükrében is integet a piszkos szénceruza nyoma.
Gondolok a fiókra, a csorduló levélhalomra, beleng egy érzés, pántom csúszik le a kabát alatt...
Megyek tovább... Az üres Dobó térről egy népszerű kávézóba tévedek. Kérek egy árkádiát, szemem könyörög a szőke pultos lánynak, a dohányfüstös részlegért. Bebocsátást nyerek, zörög a lépcső. Kiválasztom a sarkot, férfiak körülöttem. Pár ima némi ihletért, a füzet csörög a kezem alatt. Tisztán hallok egy kellemeskedő és már-már undorítóan sznob férfi dialógust, egy erőltetett, de nyilvánvalóan felém intézett "kristálytiszta patak, csodás lágy esésű folyó" megjegyzést. Odanézek, s ezúttal ő könyörög nekem, hátradőlve cigarettájába szív mélyen, szemét enyhén összehúzza, kellemesen hunyorít, hogy jól láthassa azt a tekintetet, amit nagyon jól tudja ő is, hogy nem fogok megismételni.
Küldtem egy kacér mosolyt, majd újra a papír volt társam, ezúttal a sorokkal háltam. Zavart a közeg, nem hagyta el tollam egy érdemleges betű sem. A férfiak elhagyták helyüket, egy utolsó mosolyt kaptam... s erőteljesen, győztes hadvezérként lépdelt le a földszintre. Pár perccel később, kudarcott vallott szabadságharcosként a papír és toll harcában kullogtam le én is. Az árkádiámat kifizette... két mosolyért...

http://www.youtube.com/watch?v=XFMMFCRSVlU

Héja nász az avaron

Voltam Léda de sosem leszek Csinszka...
Volt pár keringő, s volt pár tangó. A testek gondolatban feszültek a falnak...
A macskaköveken visszatükröződött a göndör hajú nő arcpíre. A testek fénysebességű tánca, a keblen lecsurgó verejték, amit a férfi puha szakálla szárított azon a nyári estén... Tudták nem övék az örökkévalóság, tudták, halott a gondolat, ahogy ritmusra tekeredik pár ficánkoló végtag. Tudták halott a szerelem. Minden megrögzött ritmusra lüktet, a szív, a lélek. De az élet, az ösztön hívta táncra bennük a létet.

A dohányt még mindig kívántam. Az én macskakövem mára hideg, nincs lecsorgó verejték, s a művészsapka is csak dísznek ücsörög a fejem búbján. Tudtam sosem leszek Csinszka, ha már lehettem Léda is... de nem is akartam. A kabátomat felkapta, a hajamat szemembe söpörte a szél megspórolva a mozdulatot, hogy lehunyjam a szemem. S képzeltem, hogy újra Léda vagyok, a vágy szőtte végig arcomon a rám erőszakolt hitet. A lábaim gépiesen mozogtak, előre s hátra, tudattalan, automatán, mint a lélegzetem, mikor beszívom Egert, s a tüdőmből nem eresztem a magánnyal körülvett utcákat. Népkert. 21:00. Üres. Dobó tér 21:15 Üres. Széchényi út 21:30. Üres. Az utcák mély együttérzésből és toleranciából elnéptelenedtek... Ismertek...

http://www.youtube.com/watch?v=xk729TENlak

Halálos Szerda

Kevés nekem ez a világ, egy halálos szerda, színtelen s majd
eléri lelkem a fagyhalál. Túl sok nekem ez a világ, a szél fúj hidegen, halálos egy
szerda. Szövetkabátban sétáltam Gyöngyös
utcáin, sálam se védett, kitettem magam minden ártalomnak, mindennek, ami eddig
fájt és égetett, most jégcsappá dermesztett.

Jöttetek velem szembe göndör, szőke, barna, néztetek mélyen,
de pírtől ázott arcomról csakis a szél tehet. Válaszom színtelen volt és hazug,
mikor küldtem néhány pillantást. Nem kevés, és nem sok nekem ez a világ, ami itt van
idebenn. Nem szimpla egykedvűség, nem
üres gondolat, nem hadonászó kéz a tömegben, nem csillogó strassz, nem keringő
a magasban és nem is cukormázas nyalóka… A tekintetetek üres, nem látok semmit, vagy ennyi lenne az élet, mi pár tagba, vénába tömörül!? A körülvevő világ nem az életetek, a világ
nem a halálotok, és nem a közeg ahol kell, hogy éljetek… A levelek tömörülnek a fiókba, majd kiesnek, de én nem merem kihúzni, a gyufaszálat a dobozban, mindjárt robban, s én sírva fakadok, lerogyok. Hol vagy már...

http://www.youtube.com/watch?v=4N3N1MlvVc4

S miért is hittem volna, hogy a szél, ha kihúzom a
gyufaszálat, majd tüzet lop rá, s ne is lopjon, ha elégeti a leveleket, mi
marad… Néhány gyötört, lopott fiktív álmom így megmarad.S ha életre is keltem volna, folyton könyörögnék a szélnek, csaljon még tüzet a szájra, lopjon még meleget a testbe, s ha kihűlnék újra, hagyjon meg magának, ne eresszen.Legyen társ a magány, s legyen társ pár fakó, de emlékekben annál élénkebb sor, ami valójában nem is létezik… Pár adathordozón átment, matériától mentes fekete times new roman. Csak a szívben létezik, a könyörgésben,
az álomban, de abban olyan töményen, hogy már túlcsordul a szájban…Hiába üvöltök, nem hall senki, hiába mondok bármit, a füleket, szemeket tágra zárják.

S én itt lépdelek immáron Eger utcáin. Néhány macskakő,
susog a sálam, a fény vakít… s rám meredtek. Karom kulcsolva, szemem a földet
figyeli, érzékeim élénkek, tüdőm dohányért esdekel. Zene a fülben, valami
kellemes lírai dallam, s azon kapom magam, már nem tudom hol is vagyok…

http://www.youtube.com/watch?v=mumX_WmkxWI