nincs cím

Ezúttal a füstöt nem úgy inhaláltam mint a megszokott monotonitás öldöklő belső hangzavarában, nem láttam minden kis felhőt formáló alakjában a szomorúságom. Máshogy jött az a füst, szélesebb volt a fátyla, ahogy a szám is más alakot formált, mint az önvallomásaim képeiben szokott. Most egy felfelé ívelő félkörívet írt le. Mosolyogtam. Őszintén és boldogan.
Egy meleg tengerben úszom, a hajamat össze-vissza lobogtatja a víz, kavicsokat keresgélek, mindenfelé tisztaság vesz körül. Minden olyan csendes és nyugodt, nem kapkodok levegőért sem, mintha a környezet, melyben épp vagyok, alkalmazkodott volna hozzám, vagy az elmém szült egy időtlen valóságot, melyben nem hatnak rám semmiféle környezeti tényezők. Csak lebegek időtlen. Nem tudom meddig tart, de nem is érdekel. Most a legszebb tenger barna színű.

moments

Minden olyan bonyolult, s minden olyan egyszerű. Minden annyira egyértelmű, s mégis olyan titokzatos. Minden eloltott cigarettában létezik egy félmosoly, hiába, hogy minden pillanatban közelebb kerülünk a halálhoz, s ezt mindannyian tudjuk. Hiába, hogy minden pillanatot elkísér a tudat, hogy másodpercről másodpercre megszűnik valami, de azzal együtt születik valami új. A képek a fejben, a gondolatok az elmében, a nem sejtett folyamatok tudat alatt mind múlandók, s változnak oly eszeveszett gyorsasággal, mint egy lepke szárnycsapásai. De az idő múlásának érzékelését magunk választjuk, s a pillanat megélése lehet oly’ intenzív, lehet annyira élénk, hogy az által örökké tart, mert megőrizzük az emlékeinkben. Ezek a mi kis kincseink, az örökre megőrzött pillanatok, melyek a legszebbek voltak. A szívcsücsökből kiölhetetlen kis érzések, azok a boldog mosolyok melyek majd, mint egy film játszódnak életünk utolsó pillanataiban. A jelenben élek, de tartogatok kapaszkodókat a jövőnek.