Hihetetlen, hogy álmunkban agyunk képes felidézni veszedelmes pontossággal egy oly rég nem látott tekintetet. Néha megadatik az a boldogság, amit én nagyra értékelek, hogyha ébren nem is, álmomban újra abba a tekintetbe révedhetek, újra láthatom azt a mosolyt, amit annyira szerettem, s elmém képes megszülni azt az illúziót, hogy újra megérinthetem azt a bőrt, s érezhetem azt az ölelést, amit már oly rég nem. S akkor minden olyan valóságosnak tűnik, annak ellenére, hogy elfogadtam, és teljes bizonyossággal tudom, hogy ezek az ölelések, s percek már nem térnek vissza, csak az éj leple alatt, mikor agyam kikapcsol, s végtagjaim átadják magukat az éjszakának. De álmodhatom viszont szerelemről, csodás percekről, amit a valóságban már rég elvesztettem, de az álmaimban kicsit visszakapom őket. Ha az elmém ezt mindig így intézné, örökre álmodnék.
Délután kicsit elhagytam a szobámat is, amit egy pár napja már nem tettem meg. Meglátogattam mamámat és testvérem élettársát, akivel kávézgattunk, és beszélgettünk. Végre már egyik legjobb barátnőm is felhívott, és nemsokára megyek is ki kicsit csevegni vele. Muszáj végre kimozdulnom otthonról, mert ez a bezártság nem túlzottan használ. S végtére is, itt a nyár, enyém a világ, azt teszem, amihez kedvem szottyan, örülnöm kellene. :)
Néha azt kívánom ne lennék ennyire érzékeny a világ dolgaira, s ne vennék annyi mindent a szívemre, aztán végül mindig arra jutok, hogy jobb is ez így...
Néha azt kívánom ne lennék ennyire érzékeny a világ dolgaira, s ne vennék annyi mindent a szívemre, aztán végül mindig arra jutok, hogy jobb is ez így...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése