elhesegetés

Nézem, ahogy ő fordul, ahogy fordul meg velem a világ, a szellő a vállon, a nedves levegő a hajon göndörít. Istenítve a csend fuldokló zaját üvölt fel halkan néhány nyugdíjas pár méterre a párnás székeken. Egy igazi kivívott diadal az övék, s már a terhüket is én cipelem. Nézem, ahogy fordul be a sarkon az a vágyitatott párocska, nekem gyorsabb sokkal gyorsabb a célig, míg ők sétálnak. A füst, mely magába zárt, és sosem enged, oly lassú, de mindig kell, nem hagy egyedül. Nézi, ahogy szenvedéllyel párnacsatázok az érzelmeimmel, s ahogy fordulok, fordulok meg. Az idő lassú, lassabb, mint neked. Kézen fogva hadonászok a számban lévő kis zsigerekkel, ahogy másznak a gyomorból a szívbe, ahogy sétálnak le az ereken a hálószobába. Meghazudtolva önmagam lassan, nyugodtan de szívbemarkolón fordulok meg. S ha írnék, de kérded mit, megénekelném ezt a táncot idebenn, újból és újból, míg el nem fogy az inger, hogy meg kell fordulnom.